Corvinus
március 17, 2008, admin
3) Helység: Kolozsvár 2) Kategória: b) FAPADOS 1) Típus: KOCSMA/PUB | 38 hozzászólás
Ms White
A nemrég nyílt Corvinus Café elszippantotta a többi magyarok frekventálta kocsma elől a klientúrát – az új varázsa, a tágas termek vagy a jó hangulat? Igazából nem tudni, hiszen nem mondható el, hogy különösen érdekes belső dizájnnal vagy extra kedves felszolgálókkal rendelkezne. A színvonal többé-kevésbé egyezik a többi négy-öt kocsma nívójával, leszámítva a frissen festett falakat, ami egyébként pozitívumként emlegethető. A fal színén talán még lehetett volna gondolkozni: a zöld és az erős narancs csak jóindulattal mondható, hogy megfér egymás mellett.
Ha a betérő a cégér láttán arra számít, hogy legalább foszlányokban Mátyás korára hajazó hangulatot talál, téved: a falon lógó mázolmányok nem alkalmazkodnak a kocsma nevéhez, még akkor sem, ha a keretben a mangák mellett megbújik egy-egy fekete szárnyú holló is. A kiszolgálás talán még egy kicsit edzetlen, de a pincérek jóindulatúak és rögtön a kliens rendelkezése állnak, kivéve azokat az alkalmakat, amikor csúcsforgalom van a kocsmában. Összevetve barátságos hely, a zene nem tombol, de gyakran idejemúlt slágerek szivárognak ki a hangszórókból.
Ms Orange
Szimpi hely, bár még csak egyszer jártam ott. Teában jó, koktélban gyenge a felhozatal, ami van, az viszont olcsó. A gin tonicban túl sok a jég és kevés a gin (7 lej), a korsós sör ízlett (2,9 lej). Tetszik, hogy úgy rendezték be: nagyobb asztaltársaságok, illetve párocskák vagy beszélgetni óhajtók is le tudjanak ülni. A narancssárga falakhoz jól áll az igazi fából készült asztalok és székek barnája. Másik nagy előnye, hogy a központban van: egy működő alternatíva, ha már unod a Krajczárt és az Angyalokat.
Mr Green
Ami nekem nagyon tetszett: jó nagy a hely, sokan lehet elférni, elég nyitott tér benyomását kelti. Amúgy elég semleges a design számomra, ami szintén pozitívum bizonyos értelemben, mivel nem köti le a figyelmedet, és jobban tudsz figyelni arra, amit épp mond valaki neked:) A bárpult és maga a termek szerkezete, elrendezése is elég jól van megoldva. A kínálat is viszonylag bő, s elég olcsó. Én pl. soha nem hagytam ott még 15-20 lejnél többet egy este alatt, akármit és akármennyit ittam. A kiszolgáláson van még mit csiszolni, nem elég hatékony (egy egész teremre van általában 1 db pincér, ami elég gáz tud lenni), viszont a pincérek rendesek, közvetlenek.
A sörök 3-4 lej körül mozognak, az mindenhol ennyi vagy drágább, alkoholos koktél 7-10 lej, tea 2-4 lej körül. A kávé is, ha jól emlékszem, valami 3 lej körüli árban van. A koktélokkal kapcsolatban az a megjegyzés, hogy jók, de általában jéghegynyi mennyiségű jégkocka van bennük. A tequila is elég olcsó, féldecije valami 3 lej, de ez rendes tequila, nem valami pancs izé. Az a jó, hogy lehet menni sokan, ha tudsz asztalt foglaltatni, de nekem eddig pl. mindig sikerült.
Ms. Red
A Corvinus mindent teljesít, amit egy kocsmától elvárna az ember: a berendezés oké, az animé-beütésű rajzok a falon kimondottan jók, bár a narancssárga-zöld meszelés nem a legelőnyösebb színkombináció. Sörökből és borokból is nagy a választék, és eddig nem kaptam el olyant, hogy a cigaretta kifogyott volna (ronda állapot éjszaka közepén futkosni cigi után, amikor a központban a Sora az egyetlen non-stop üzlet).
A pincérekkel sincs baj, bár telt ház esetén (ami még hét közben is gyakran megesik) érződik, hogy kevesen vannak az asztalok számához képest. A vécére szinte mindig várni kell, cserébe közben szocializálódik az ember – előbb-utóbb a kocsmában tartózkodó összes ismerősével összefut a folyosón.
Ami mégis hiányzik az összképből, az valami egyéni, valami különleges. De mióta az Insomnia megszűnt magyar kocsma lenni, az Aux Anges lepukkant, az időközben nyílt vendéglátóipari egységek meg egyszerűen nem ütik a szintet, csak a Corvinus a legjobb választás egy esti sörre.
Cím: Unió (Memorandumului) u. 6. sz., első emelet; nyitvatartás: hétfő-péntek 10:00-02:00, vasárnap: 12:00-01:00
A receptek tipikus stílusáról
február 25, 2008, fidel_gasztro
Szalonbeszélgetések: a legfinomabb ínyencségekről | 2 hozzászólás
Van benne kakaó?
február 21, 2008, admin
Szalonbeszélgetések: a legjobb italokról | 3 hozzászólás
Az aztékok még sokoatl néven itták, kukoricaliszttel, vízzel, mézzel, vaníliával keverve. A kakaó azóta, mióta Cortez elhozta Európába, többszörösen is keresztülesett a reinkarnáción. Most az istenek italának előregyártott és -adagolt, Romániában kapható verzióit teszteltük.
Zuzu kakó- és csokiízű tej
Selymesebb, nem túlságosan megédesített, és majdnem egy liter (7,5 deci). Az ára 3,8-4 lej körül mozog. Sovány terjből készül, van benne valami cukor- meg csokiszirup és egyéb aroma.

Ha az otthon, holland kakaóból kikevert nedűhüz hasonlítom, természetesen ő is alulmarad, de ha nincs időd a reggeli szertartáshoz (öblös, négydecis csuporba egy púpozott kanál kakaó, 2 kanál cukor, két kanálka tej, kikavar, míg szép sima masszát kap, feltölt forró tejjel, elkavar – vagy feltölt hideg tejjel, és be a mikróba – ez időben 6-8 perc), akkor suli vagy munka előtt gyakorlatilag bármelyik nagyobb élelmiszerüzletben meg lehet vásárolni. Fogyasztása mákos kiflivel ajánlott.
Napolact tejeskakaó
Nem elég, hogy hideg, mint az összes előregyártott kakaóstej, de még kevés is, és a kakaó nagy része leszáll a műanyag pohár aljára. Ha nincs sok pénzed, mégis kakózni akarsz, tehát még egy zacskós tejre sem telik, akkor 1 lejért már vehetsz ilyen pici, 2,5 decis kakaóutánzatot (ha a gyártó üzletében veszed, még olcsóbb). Ebből következik, hogy nem is ajánlunk semmit melléje - ha már több pénzed van, válassz valami mást…

Amit elsőre leginkább érezni benne, az a cukor. Szinte 5 százalékban cukrot tartalmaz, viszont különösebben sok ismeretlen nevű alapanyag nincs benne. A lejárati ideje is ennek a legrövidebb. 1,5 százalékos zsírtartalmú, sovány tejből készül, energiatartalma 75 Kcal.
Milli kakaós ital
Elsőre jó, kakaópor-ízű, nem túl édes (végre!), de van egy furcsa mellékíze, ami talán egy kicsit rágógumira emlékeztet - nem csoda, hiszen ennek a leghosszabb a lejárati határideje. Az alapanyagokat tanulmányozva kiderül: vaníliaaromát tartalmaz. 2008 májusáig fogyasztható, ami azért tejtermékek esetében elég hosszú idő: az összetevők között is található legalább három, az átlagos fogyasztó számára ismeretlen nevű alapanyag, tartósítószer, stabilizátor stb.

Zsírtartalma átlagos, cukor- és kakaótartalma elég alacsony, 50 százalékban tartalmaz tejet, viszont ez az egyetlen, melyben a kakaó valódi, enyhén kesernyés ízét nem nyomja el a cukor. Szóval ez megy leginkább az édes péksüteménnyel. Mennyisége is a Milli-nek a legmegfelelőbb egyszeri kakaózásra: nem is kevés, de nem is több annál, mint amit egyszerre megiszik az ember (330ml), ára 1,8-2 lej.
Tnuva kakaós tej

Édes és krémes. Érződik, hogy magasabb zsírtartalmú tejből készül, mint a krémes, vastag Tnuva termékek általában. Energiatartalma is magasabb, 91 Kcal, viszont nincs teletömve tartósítószerekkel. A kakaó íze nem érződik annyira erőteljesen benne, de édesszájúaknak finom csemege. Fél literes csomagolásban kapható 2,15 lejért. Önmagában is elég energiát tartalmaz, de mintha kívánna valami szárazat fogyasztás után. Krém nélküli, nem túl édes keksszel ideális.
Olé Olé kakós tej
Érdekes formájú doboz, trükkös csomagolás. Annyira, hogy nem bírjuk kinyitni, a végén le kell vágni róla a műanyag kupakot, úgyhogy hozzá nem értőknek csak otthoni fogyasztásra ajánlott.

Ez a kakaó a legsötétebb színű, sűrű sötét krém, akár egy folyékony csokipuding. Érződik rajta rendesen a kakaó és nem annyira édes, erre illene leginkább a tejeskakaó elnevezés. Kevésbé édes szájúaknak igazi csemege. Önmagában is elég, nem hiányzik mellé a rágnivaló, de nem kell aggódni az energiatartalma miatt, mert ez is zsírszegény tejből készül, 100 g termék 64 Kcal-t tartalmaz.
Annak ellenére, hogy a csomagolás nem túl praktikus, és a gyártó sem annyira ismert (Brenac tejtermék), sőt, még a termék dizájnja sem annyira meggyőző (kicsit az olcsó, cukorral teletömött és gyümölcsízűnek kikiáltott, kis dobozban kapható üdítőitalokra emlékeztetett, ahogy megláttam a polcon), talán ez tűnik a legfinomabbnak. Nagyobb áruházakban kapható 1,85 lejért.
Bónusz: csokiízű ivójoghurt

Ilyenről mostanáig mi sem hallottunk, a próba kedvéért vettük meg. A megkóstolni bátorkodók (akik száma a megkínált egyének felével egyenlő) egyöntetű véleménye: förtelmes. Savanyú, és a kakaó vagy az édes íz nem érződik rajta, csak éppen annyira, hogy bizarrá tegye az egészet. 0,6 százalék zsírt tartalmaz, ennek ellenére energiaértéke 79 Kcal, és talán ennek a terméknek a leghosszabb a különböző kémiai összetevőket tartalmazó listája. 2,8 - 3 lejért vesztegetik. Kísérletező kedvűeknek ajánlott.
Bierhaus & Bunker
február 20, 2008, julianus.barat
3) Helység: Temesvár 2) Kategória: c) KÖZÉPKATEGÓRIÁS 1) Típus: KLUB (DISZKÓ) 1) Típus: KOCSMA/PUB | 1 hozzászólás
Gondoltam, hogy nem árt bevezetni a kedves úri közönséget a Dóm tér és környéke további titkaiba, miután az alteres vagy ír kultúrhelyiségek már mind bemutatásra kerültek. Egyik kedvenc az Ungureanu utca 15. szám alatti - más megközelítésben a Lenau német líceum hátamögötti - Bierhaus és a pincéjében elhelyezkedő Bunker Klub.
A Bierhaus, mint ahogy a neve is mutatja, egy kocsma. Egy tágas és magas terem galériával, ahová az ember inni jár. Zene helyett a terem viszhangozik a beszélgetések zajától, a füstöt pedig néha vágni lehet. Ha a nemdohányzó galéria mellett döntessz, megtekintheted Temesvár régi várostérképeit is. Nevéhez méltóan nagy a sörválaszték - csapolt sör is -, amit mindenféle mennyiségű változatban - pohár, korsó, 1 liter, 2 liter - lehet kapni.
Talán a legnagyobb hátránya a kiszolgálás minősége. Egyes pincérnők hihetetlenül undokak tudnak lenni és sok esetben lecsalnak a sörből. Árai tűrhetőek, ha nem kérsz extrát, akkor a Dóm tér környékéhez hasonlítva akár olcsónak is tünhet. A negatívumok ellenére, minden nap tömve van.
A Bierhaus kötelező tartozéka a Bunker Klub, ahol csütörtöktől szombatig táncolni lehet, amennyiben persze befér az ember. Bevett norma, hogy Bierhaus zárórakor a békésen mulatozó társaság testületileg levonul az alatta elhelyezkedő pincébe, ahol minden fajta zenét megtalál az ember.
Természetesen az italválaszték már nem olyan nagy, mint felette levő testvérében, és az árak is borsosabbak, de mindenképpen megéri egyszer kipróbálni. Személyes tapasztalat, hogy nem a legjobb túl rendszeresen lejárni, mert monotonná válhat.
Vegaparti Szakáts konyháján
február 19, 2008, piri_amarella
Szalonbeszélgetések: a legfinomabb ínyencségekről | 2 hozzászólás
Utálják a tököt, és a murok… fúúúj, fintorognak a szójától és kijelentik róla, hogy kutyakaja. És mixer nélkül képtelenség a konzerves morzsolt kukoricából krémlevest főzni – mondják. Aztán a fokhagymatörő mozsár, a vizespohár alja és a villa hirtelen alkalmassá válik a feladat megoldására – merthogy a kreativitás nem ismer határt, ha tizenvalahány jó barát összegyűl vacsorát készíteni.
Majd megelégedéssel nyugtázzák, hogy a zubogó levesben tökéletesen krémesre tört kukorica lubickol, a tökfőzelék nem is olyan undok, mint amit odahaza anyuka szokott főzni, és a murok nélkül a leves nem lett volna tökéletes.
Ez itt a Szakáts-rezidencia konyhája és ma este a vegetáriánus fogásoké a pódium: kukoricakrémleves, wokolt szója, mellé krumplipüré, csomboros tökfőzelék, továbbá együtt sült, csernobilinak kinéző, a karfiolok családjába tartozó zöldség, karfiol és brokkoli.
KUKORICAKRÉMLEVES À LA TAMÁS
Hozzávalók: Végy egy darab szenzációs főzőképességekkel felruházott Tamást, a kukoricakrémleves bajnokát (a zöld virág mellől néz veled szembe). Csődíts össze a nappaliban vígan borozgatók rendjeiből négy darab kuktát, akik a zöldségeket előkészítik, illetve alkalomadtán mosogatnak, amikor az edények osztódással szaporodnak a kagylóban. Tedd ki eléjük a három morzsoltkukorica-konzervet, a konzervnyitót, egy fej vöröshagymát és három szál murkot. Hallgasd végig Tamás kritikáját: a kukorica pépesítésén még dolgozni kell, milyen dolog az, hogy nincs petrezselyem, na jó, megteszi a leszárított is, és fellélegezhetsz, hogy legalább a szemét kisírt Timi jó munkát végzett a hagyma lereszelésekor.
A hozzávalók összedolgozása, Tamás ajánlásával:
Hagyma, plusz kicsi fokhagyma (lereszelve a legpraktikusabb, mert szétfő, s nem lesz gamat) – dinsztel, kukorica összetör, leve kinyomkod meg minden, murok apróra vág, só, bors, pirospaprika, esetleg egy zöldséges leveskocka, ezt főz mind, oszt megereszted – lehetőleg tejföllel és nem tejjel, mert akkor sűrűbb lesz, kicsi paradicsompaprika ízfokozás miatt, petrezselyemzöld, s tálal, banda imád
TÖKFŐZELÉK, MELKA MÓDRA
Miközben a kukoricaleves fődögél, a tökfőzelék is összerakható: zsenge tök mellé cukkinit is lehet főzni. A zöldségeket megpucolni, Timit megkérni, vágjon fel még egy hagymát, megnyugtatni, hogy ezúttal nem kell lereszelni. Egy-két érett paradicsomot becsöppenteni egy forró vizes edénybe, ott tartani, míg a héját könnyen le lehet húzni. A tököt, cukkinit nagyobb kockákra vágni. A hagymát kukoricaolajon megfuttatni, ráönteni az apró kockára, szinte péppé darabolt paradicsomot addig dinsztelni, míg picit narancssárgába ver az egész.
Ekkor jön a fűszerezés: egy kiló tökhöz fél marék csombor (a szárítottal óvatosan bánni, mert erősebb), tört és nem őrölt bors, kevés bazsalikom, chili, só, födél. Időnként bele kell kavarni, nem kell extra vizet hozzáadni, kifő a zöldségből elegendő. Lassú tűzön kb. 40 percet kell főzni.
SZAKÁTS ISTVÁN WOKOLT SZÓJÁJA
A gáztűzhelyen még valahogy elfér a wok (aki nem tudná: magas falú, kínai serpenyőféleség) is. A golyó alakú szójadarabokat előzőleg ecetes-sós, és ízlés szerint fűszerezett vízben jó sokáig, legalább egy órán keresztül áztatjuk. A wokot felmelegítjük, beledobunk egy darab vajat, majd mikor már szinte füstöl, beledobáljuk a kicsavart szójagombócokat, flambírozzuk és meleg helyre tesszük. Közben krumplipucolásra várjuk a jelentkezőket. A megpucolt, kockára vágott krumplit a negyedik üresen maradt kályhaégőn főzzük, majd végighallgatjuk a szakács úr érveit, miszerint finomabb a püré, ha nem mixerrel, hanem kézzel zúzzuk össze. Biztos igaza van.
KARFIOLOS EGYTÁLÉTEL
És hogy a tűzhely kapacitását maximálisan hasznosítsuk, egy jénai tálat kivajazunk, megszórunk prézlivel, beletesszük az előre félig megfőzött brokkolit, a csernobili és a rendes karfiolt, majd sózott-borsozott, tejföles-tojásos-parmezános egyveleget töltünk bele. Úgy kell betervezni a mennyiségeket, hogy a zöldségek félig belenyuvadjanak az öntetbe. A tetejére tejet töltünk és ujjnyi sajtot reszelünk, és be a lerbe. Amikor a sajt aranybarnává változik, alkalmasnak nyilváníthatjuk a baráti kör táplálására.
Domino
február 18, 2008, sza_bee
3) Helység: Nagybánya 2) Kategória: c) KÖZÉPKATEGÓRIÁS 1) Típus: ÉTTEREM 1) Típus: KOCSMA/PUB | 1 hozzászólás
Volt egyszer, hol nem volt… volt egyszer egy vállakozó kedvű fiatalember, aki a házának az utca felőli részére egy bódét szerkesztett, majd a kerítés alatti patakon átnyúló autós-pallót kibővítette terasszá. Emígy jött létre anno a kilencvenes évek elején a Domino. Akkor nem tudtunk volna ráhúzni semmiféle vendéglátóipari egységgel kapcsolatos megnevezést. Manapság egész jó kocsmavendéglő alakult belőle.
Helyileg Nagybányán, a liget keleti bejáratától nem messze, a régi Csau-házzal szemben található. Az évek során átfejlődött emeletes vendéglátóipari egységgé, ehhez társul két terasz, a “régi-eredeti” a patak felett és az emeleti-erkélyes. Kellemes meglepetést okozott, amikor újra meglátogattam, és ebben az új kiszerelésben fogadott. Valamikor a kezdetek kezdetén a nagybányai magyar fiatalság találkozóhelye volt, sok estét töltöttünk ott nyaranta (télen zárva volt). Aztán egy idő után a törzshely átigazolt a B’rux-ba, most pedig szerintem már nem tudni, hol van.
Na de térjünk vissza a kritikára.
A földszinten található max. 4 asztal, a bárpult, a raktár és a mellékhelyiség, melyet most nem volt alkalmam tesztelni. “Balra fel” esik le az embernek a tantusz, elegáns csigalépcsőt megmászva, melynek korlátja kissé kopott, eljutunk egy tágasabb helyiségbe, itt már kb. 10-12 asztal hívogatja a látogatót. Tulajdonképpen egy tetőtéri helyiségben vagyunk. A berendezés hangulatos, a meleg színek és fa kombinációja miatt a szoba jól kifűtöttnek tűnik addig, amíg ki nem nyitja valaki a teraszajtót szellőztetés végett. A füstelszívásra nem tapasztaltam semmiféle más megoldást. Így aztán bebiztosítottam magam illatilag vagy 2 napra (télikabát, sál, sapka).
A menü változatos, ezalatt azt értem, hogy 2 oldalnyi pizza közül lehet válogatni. Átmérőjük kb. az 1300-as Dacia felni meretére emlékeztet. A kihozott remekművek mellé rendelhető édes vagy pikáns szósz. Lehet kérni 2 tányérra is. Nem kóstoltam, de jónak nézett ki. Ezenkívül van még néhány standard édesség (tiramisu) plusz fagylalt, ami a szezont figyelembe véve nem nagyon kecsegtetett.
Specialitásként megemlíteném a (remélem) helyileg készített mini-bagetteket, melyekből 5-6 darabot hoznak ki egy kis fonott kosárban, jó forrón, melléjük jár egy kávéspohárnyi fokhagymaszósz, hazai nevén muzsgyé. Egészen finom kis desszert, megy sörrel, borral, teával. Fogyasztása az asztalnál ülők mindegyikének ajánlott, máskülönben fintorgás lesz a dumapartiból.
Az itallista egészen kielégítő, kekeceknek Leffe sör dukálhat, ámbár az auditórium véleménye erről a márkáról az volt, hogy már régen lejárt és csak egyes klienseknek tartják raktáron, amíg a készlet tart. A viszkit drágálltuk, a sör normális áron volt, a többi pedig nem érdekelt senkit. Kormánytekergető mivoltomat tekintve beértem 2 teával (forró víz + teástasak + méz + kiskanál = DIY tea) és egy megosztott bagettel. Ha még arra járok, biztos lesz pizza is a tányéromban.
A dolgok habja, hogy szülinapokat is lehet ünnepelni, ezekhez a személyzet által kihozott (vigyázat a csigalépcsőn felfele) gyertyás torta dukál plusz a tulaj által betekert hangulatvilágítás. A tulaj úr úgyszint megígérte, hogy az eljövendő nagy foci-fiesta idejére felszereli a falra az lcd TV-t. Még voksolni is lehetett, hogy melyik falon legyen.
Pirospontot ér az is, hogy a fizetésnél ki lehet válogatni az addig kihozott kaja-piák közül, hogy ki mit is rendelt, és szépen, külön nyugtára ezeket kinyomtatják. Így aztán nincs tromfolás, amikor fizetni kell.
Pincérnők jellemzője, hogy óriási bankókötegekkel hadonásznak, amikor fizetésre kerül a sor. Nem tudtam eldönteni, hogy az egész heti vagy az aznapi bevételről volt szó.
Summa summarum: el kell menni, ott kell lenni.
Kégli büfé
február 12, 2008, Piszkapeti
Szalonbeszélgetések: a legjobb helyekről | 5 hozzászólás
Ha nem akarunk nyilvános helyre menni, itt van az otthon. Gyorsbüfének kitűnő.
Először is, ez önkiszolgáló. Olyannyira, hogy a hozzávalókat is nekünk kell megvennünk. Irány egy olcsó hipermarket, ahol margarint, szalámit, halikrát, pástétomkonzervet (kólozsváriasan: pátét), ketchupot, zacskós levest, csokikrémet vásárolunk, s ha épp nincs kenyerünk otthon, akkor azt is. Ja, és desszertnek popcornt. (Ennél vigyázni kell, nehogy cukrosat vegyünk, megjártam! Habár ízlés dolga.)
Aztán irány haza. Mivel a konyha irtó szűk, és hely se lenne a zsúfoltságtól meg a mosatlantól, ezért a parányi szobában, az ágyon terítünk. Ennek az az előnye, hogy közben tévézhetünk. Kipakoljuk a hipermarketben vásárolt kaját. Odatesszük a vizet főni, beletesszük a „jaó kis” távol-keleti zacskós leves fűszerét és zsírját. Majd amikor már forr a víz, beletesszük a tésztát; előtte jó apróra törjük a nejloncsomagolásban. Majd kioltjuk a lángot, és lefedjük, hagyjuk összeállni. Öt-tíz perc után már tálalva az olcsó húsleves.
A második fogás már változatosabb: (vajízű!) margarinos kenyér, szalámival, ketchuppal, vagy pástétomos kenyér, ugyancsak ketchuppal, vagy ha édesszájúak vagyunk, akkor csokikrém. A kenyérkenés egyszerűnek tűnik, de miután megjelent a barátnő az életünkben, megtudhatjuk tőle, hogy nem jól kentük 25 éven át. A szélein is meg kell, és „az istenért, ne olyan vastagon!”. Szóval jól szét kell kenni, hogy sehol ne maradjon mázolatlan hely - mindezt a NŐ kedvéért.
Tehát a hangulat biztosítva.
A szalámit vághatjuk csíkokra vagy szeletekre. Még a szeletelés előtt húzzuk le egy darabon a szalámi bőrét, mert akkor nem kell külön-külön mindegyik szeletről leszedni. (Ezt is a barátnőmtől tudom, én buta.)
Ha ki kell mennünk a vécére, azt a lakótársi lelemény izgalmassá teszi. Miután elvégeztük a dolgunkat, engedjük meg a tartály alatti csapot, majd várjunk egy percet, amíg folyni kezd (csaknem a fejünkre) a víz. Akkor gyorsan zárjuk el, s már le is húzhatjuk a vécét. Kézmosásnál is vigyázni kell: óvatosan engedjük meg a csapot, mert oldalra lövell, s ha túlságosan megeresztjük, a kagyló mellé megy a víz (a mosógép miatt van ez, csak így sikerült bekötni…). Mindennek a fürdőszobai bravúrnak Lukács-szisztem a neve, a lakótársra utal.
Na, ki fogadja el az ebédmeghívásomat?
Broáf! Émelyítő fogások leltára
február 11, 2008, admin
Szalonbeszélgetések: a legfinomabb ínyencségekről | 10 hozzászólás
“A kagylóban mozgó eleven husira sose fogom rávetni magam”, “Taszít a vinettás kenyérszeleteket körüllengő enyhe hagymaszag” - megannyi vallomás, amiből újra kiderül, hogy ami valakinek a kedvence, másnak nem menne le a torkán. De mitől lesz valaki válogatós, illetve melyek azok az ételek, amit úgy általában nem szeretnek az emberek?
Mr. Brown
Meglehetősen válogatósan, finnyásan érkeztem Kolozsvárra egyetemistának lenni. Azért fontos számomra ez a pillanat, mert innentől kezdve az étrendem óriási változásokon ment keresztül. Számos kaját nem voltam hajlandó megenni, mert még a szagukat is utáltam: ilyen volt a tök, a lencse, a sárgaborsó, pacal, bárányhús, másokra meg rámondtam, hogy nem szeretem és az egyszerűen nem szerepelt a listámon: káposzta, főtt gomba, kelbimbó. Azonban Kolozsvár meghozta a változást, a rendszertelen kajálás, szedett-vedett étrend hatására lassan-lassan rávettem magam arra, hogy megegyem azt, ami van épp, válogatás nélkül. Ha épp lencse van, akkor azt, ha épp káposzta, akkor azt. Így szépen s ügyesen a feketelista megzsugorodott nagyon, szinte minden eltűnt róla, kivéve a tök és a bárányhús. Ezeket a mai napig nem eszem meg.
Mr. Boromir
A válogatósság oka nem feltétlenül az, hogy valaki annyi mindent ismert meg, hogy valóban ki tudja választani azt, ami neki a legjobban ízlik. A megismerés egyik fontos módszere ugyanis az, ha megkóstoljuk a dolgot, ami ugye lehet étel, de nem feltétlenül: a kisgyerekek is a szájukkal fedezik fel először a világot. Gyerekkoromban nagyon féltettek, és ezt a korosztályomra jellemző episztemológiai módszert nem gyakorolhattam. Talán emiatt később sem feltétlenül az ételek íze volt az, ami meg tudott volna győzni arról, mi a finom és a jó. Helyből kisestek tehát a “csúnya” ételek, vagyis mindenféle főzelék, püré, pép. Gyakorlatilag a krumpli és a hús volt, amiből többet is voltam hajlandó enni egy-két villányival, azt is szigorúan külön: egy falat ez, egy falat az.
Az ízkavalkádoktól azóta is viszolygok, de hát felnőttem, és már szinte mindent megeszem – persze fokozatosan jutottam el idáig, pl. a banánt is csak mintegy tíz éve eszem meg. Azt mondják, azért, mert a kommunizmus ideje alatt nem lehetett kapni, így nem kerültünk közelebbi kapcsolatba, ami a későbbi “szeretlek” című egyoldalú viszonyt megalapozhatta volna. No, de az első számú Boromir-ellenség a tökfőzelék maradt, amihez gyerekkori trauma is kapcsolódik (kényszerítettek, rosszul lettem, satöbbi). Semmi és senki nem tudna rávenni, hogy (újra) megkóstoljam. Jöttek már ezerféle recepttel, hogy de ez így más, ezt fogod szeretni – higgyétek el, reménytelen. A boromirság és a tökfőzelékevés összeférhetetlen, és az is marad.
Mrs Cyclamen
Amióta főznöm kell és a saját főztömmel kecsegtetnem magam, értsd: sokszor gyorsan elkészülő, semmilyen ízű ételeknek is örülnöm kell, azóta majdnem minden kaját ehetőnek találok, főként ha úgy van elkészítve, ahogy azt én szeretném. Így a gyors köménymagleves és káposztáslaska is tud nagy ritkán a jó étel kategóriában futni. Amit soha többé nem ennék meg, és láss csodát, gyerekkorunk egyik kedvelt étele volt, a gazdag rántással dúsított almaleves, ettől valószínűleg hánynék ma már.
De azt nem akarod látni, milyen képet vágok a nyers tengeri herkentyűkhöz, ugye? Persze most már a polipot és a tintahalat szívesen fogyasztom kisütve, de a kagylóban mozgó eleven husira sose fogom rávetni magam. Bár ki tudja. Robinsonként egy szigeten megenném a tengeri sünt is bundástól
A fotókat Mrs Red és Mr Green készítette egy 800 éve működő barcelonai piacon, a
Mercat de la Boqueira-n
Ms Red
Lucskos káposzta. Már a neve is lelombozó: a lucskosról nekem a háromnapos esős időtől bűzlő kutya, vagy egy megnevezhetetlen színű mosogatórongy jut eszembe. Ez a kaja mindentől megfosztja a káposztát, ami jó benne: attól a friss, ropogós íztől, ami olyan jól megy cukorral, ecettel vagy csak úgy magára, ami akkor is érződik, ha az ember a káposztáslaska készítésekor okosan bánik vele és nem párolja ki belőle a lelket.
De nem adja hozzá a finom, savanykás-füstös aromát sem, amivel például egy töltött káposztában találkozni. A lucskos káposzta gyomorforgatóan édeskés, ezen nem segít a tejföl sem, ráadásul a paprikától kimondottan hányásszíne lesz. Arról nem is beszélve, hogy vérlázítóan egészségtelen: zsíros hús és rántás is szükségeltetik bele.
Mr Green
A vinettasalátát (magyarul: padlizsán), brr, nem szeretem. Többször megkóstóltam, a hideg, nyálkás krémszerű izétől már akkor kiver a hideg veríték, amikor rágondolok, taszít a vinettás kenyérszeleteket körüllengő enyhe hagymaszag, szerintem undorító és büdös akkor is, amikor sütni kell hámozás előtt. Ja és utálom, amikor az anyám ennedszer is megkínál a vinettával, majd nagy szemeket mereszt, hogy há mi a baja, nagyon finom, most csinálta, ez a vacsora.
A dolog azért érdekes, mert amúgy a vinettát (oké, padlizsánt) muszakában vagy rántva nagyon is szeretem. Ami az állagát illeti, a zakuszka is nyálkás és hideg, azt is szeretem. Az anyám is rendben van, a hagymát meg egyenesen imádom, dehogy bánt a szaga. De amikor ez a négy dolog keveredik…
Mrs. Red
Nincs olyan étel, amit utálok. Nem szívesen eszem meg a rizses lecsót, de azért volt rá példa, több ízben is, hogy rákényszerültem, megettem, és enyhe gyomorrontást kaptam tőle. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az ízét vagy az állagát, de talán a sült paprikát (hagymát?) nem bírja a gyomrom. Amit viszont nem ennék meg semmi pénzért: bogarak, legyenek bárhogy elkészítve. És ezzel nem úgy leszek, mint a salátalevessel, amit gyerekkoromban ki nem állhattam, most meg egyik kedvencem. Egyszerűen attól szerettem meg, hogy megtanultam saját ízlésem szerint elkészíteni. De csótányt nem fogok soha sütni, esküszöm!
Mr Grey
Nincs olyan kaja, amit utálnék. Óvodás koromban persze, volt a murokfőzelék - évekkel később jöttem rá, hogy tulajdonképpen szeretem - meg a tökfőzelék - annak az utálatáról nagynéném szoktatott le - , de például a spenótot világéletemben imádtam. Manapság egyedül a töltött káposztától bizonytalanodom el, általában borzongok, ha csak rágondolok a zsíros gombócaira, ennek ellenére évente egyszer-kétszer nagyon szívesen megeszem. Ez is csak a szeretem-utálom kategóriába megy el.
Ms White
Nem szeretem a tejszínhabot, azonban a tejtermékeket imádom. Nem értettem, miért csurog az emberek nyála, mikor az esküvőkön a menyasszony és a vőlegény egymást eteti a fehér habos undorral: hátborzongatóbb jelenetet elképzelni sem lehet. De nem az esküvői diplomatatorta a leggusztustalanabb süti, amit valaha kitaláltak: a diplomatatészta ráver messzemenően. A sütik további csapdákat is tartogatnak: becsapó az olyan ínyencség, ami amúgy kakaótól feketéll, máza, krémje csokicsoda, viszont két lap között észrevétlenül, kakaóval vegyült inkognitó tejszínhab rejtőzködik.
Mr Purple
A pacallevest semmiképpen nem bírnám meg, jobban mondva ez az az étel, amiről azt hiszem, hogy nem szeretem, de soha nem ettem. Disznófület, vagy bármilyen sertés-aprítékot is csak úgy nyelnék le, ha történetesen egy lakatlan szigeten élnék vademberi életmódot s agyonéheztetne valaki. A tészta-, illetve itthoni szóhasználatban laskaféléket, mindenféle diós, mákos, cukros változatban, ha lehet, elkerülöm – azonban még mindig szelídebb kajának tartom, mint az előbbit.
Ahol jó pisilni
február 6, 2008, tengeri
Szalonbeszélgetések: a legjobb helyekről | 15 hozzászólás
Segítsetek összegyűjteni azokat a helyeket, ahol udvariaskodás- és feltűnésmentesen beengednek pisilni akkor is, ha nem fogyasztottál semmit és az utcáról esel be (szükségállapot); ahol jól néz ki a mellékhelyiség, esetenként még cserélhető papírülőke is van, szóval nemcsak a megkönnyebbülés miatt élmény az egész dolog (higiénia és ízlés mindenekfölött).
Akkor kezdem.
Szükségállapot
Tusnádon van az út mellett egy óriási emeletes komcsi stílusú szálloda, nem tudom, mi a neve, a recepciós készségesen megmutatta, merre van a budi. “Régi-modern” bentlakásstílus, ha értitek, mire gondolok (nincs csempe, de tisztaság, az ajtók olajfestékkel lemázolva, be lehet reteszelni is őket, és nem folyékony szappan van, hanem fognivaló).
Gyergyóban ahogy kifele haladsz egy terelőúton a városból Csíkszereda felé, van egy panzió, aminek természetesen szintén nem emlékszem a nevére - óriási kocsisor, talán baleset volt, félórát állunk a poros, gödrös úton, előreláthatóan nem kapunk egyhamar jó kis erdőszélet, mert várni kell. Lehúzunk az út szélére, visszagyalogolok a panzióhoz, és bár először az alkalmazott megkérdezi a főnökét, hogy beengedhet-e a vécébe, megkapom a rábólintást. Szép, felújított, csempézett személyzeti vécé, vödör és felmosórongy a sarokban, tükörrel, folyékony szappannal. Annyi, hogy nagyon szűk a hely.
Higiénia és ízlés mindenekfölött
Kolozsvári Rex pizzázó: no, itt van a vécében papírülőke, sajnos a nyújtott trapéz alakú mellékhelyiség összesen kb. 3 négyzetméter, ha becsukod az ajtót, a térded nem igazán fér, de a helyet szépen kihasználták, dominál a kellemes narancssárga. Az ajtón, apropó, középkori ruhába öltözött udvaronc, illetve udvarhölgy jelzi, kinek hová illik belépnie. Az fura egy picit, hogy ugyanabból az előtérből nyílik a konyha és az iroda is, ahonnan a férfi- meg a női vécé - de ennyi baj legyen.
Clinicilor 16 szám, avagy a hely szelleme
január 25, 2008, zirzabella
Szalonbeszélgetések: a hazai vendéglátóiparról | 7 hozzászólás
Amikor valaki megkérdezi, hogy hol is van a kolozsvári Gazette nevű kocsma, a legegyszerűbben úgy tudom elmagyarázni, ha azt mondom: a Prospero helyén. Igaz, egyesek ilyenkor visszakérdeznek, hogy az meg hol volt, ilyenkor el kell magyarázni, hogy Clinicilor utca, tizenhatos szám, tudod, a Béke térről indulva a jobb oldalon.
Viszont aki járt már valaha a Prosperóban, annak elkerülhetetlenül eszébe jut a szőlővel befuttatott udvarra belépve
Kolozsvár leglehetetlenebb kocsmája,
amelyik minden hiányossága és trehánysága ellenére is imádnivaló volt. A Gazette más, de mégis ugyanaz – bár jó az is a maga nemében és a maga közönségének, imádnivalónak mégse nevezném.
A Prospero low-budget kocsma volt, gyakorlatilag a műfaj meghonosítója a városban. A low-budget kocsma ugyanis nem egyenlő a lebujjal, lévén hogy előbbinek sokkal kellemesebb a közönsége: nonkonformista, gyakran pénztelen értelmiségiek, diákok töltik meg a szokásos szakadt alkoholisták helyett.
Amiben viszont hasonlít a lebujra: berendezését a lehető legkevesebb pénzből igyekeznek összehozni, a piafelhozatal gyakran foghíjas, a cigaretta kifogy. Az elején a kedves vendégnek egy automatából kellett kifacsarni a kávéját, és az is megtörtént vele, hogy a röviditalát műanyag pohárban hozták. A berendezést nem lehet egyetlen szóval jellemezni, lévén, hogy minden darabja máshonnan származott.
A falfestmények viszont kárpótoltak minden egyéb hiányosságért, hóbortos mesevilág elevenedett meg egy-egy ablakkeret körül vagy a bárpult mögött. Nyáron pedig isteni volt a kaviccsal felszórt udvaron, a szőlőlevelek árnyékában sörözni, és ősszel
a szőlőt is szabad volt lezabálni róla,
már aki idejében odaért. Nem túlzás azt mondani, hogy a Prospero lelke, brandje és mindenese Attesz volt. Amikor nagyon odaragadt egy társaság, akár másnap reggelig is strázsálta, ellátva őket sörökkel, borokkal, mindenféle egyebekkel. Nem ritkán történt meg, hogy hajnali fél négykor úgy döntöttünk: most már nem taxizunk vagy kutyagolunk haza, inkább megvárjuk az első buszt.
Aki pedig VIP lett (nem ment olyan nehezen, szívesen ismerkedtek), annak különleges alkalmakkor, nyáron szabadott az udvarból egy lépcsőn megközelíthető hátsó kertben buliznia, tábortűzzel, sütögetéssel meg mindennel együtt. Odalent fű és fák nőttek, meg surranó macskák tanyáztak – piknik volt a városközpontban.
Aztán mint minden jónak, ennek is vége szakadt,
a Prospero kinőtte magát,
beszoktak a hosszú hajú, lármás, de amúgy ártalmatlan tizenévesek, a közben lecserélődött, illetve bővített létszámú pincérsereg zenei ízlése a cigányzenétől-a-sanzonig helyett inkább a rock, punk, metál felé hajlott, a törzsvendégek egy része meg visszaszokott a Music Pubba.
A Prospero egy szép napon az indokolatlanul magas házbér miatt bezárt, a helyére pedig a Gazette nevű vendéglátóipari egység költözött, amelyből az első időkben az ablakon bepillantva csak annyit láttunk: üres, de a bőgő zene kihallatszik az utcára. Az üvöltő drum’n'bass a kocsma fő ismertetőjele, aki nem tudja, hol volt a Prospero, ebből még kitalálhatja, miről is beszélsz.
A belső teret teljesen átszabták, az L alakú ház hátsó részéből az utcára nyíló frontra költöztették a kocsmát, a falakat kitapétázták újságokkal, az eklektikus székek-asztalok helyett kávéházhoz illő, alacsony asztalkák és ülőkék kerültek a termekbe. A kertet viszont meghagyták szőlőstől, mindenestől. A Gazette
a fiatal, pénztelen közönséget becélozó hely,
ahol az itallap első látásra teljesen korrektnek néz ki, de a rendelés csak ötödik nekifutásra sikeredik, mert kiderül, éppen minden elfogyott. Pont úgy, mint annó a Prosperoban. Bár a helyiség szinte üres (rajtunk kívül még egy társaság tartózkodik csak ott), a pincért úgy kell elővájni a bárpult mögül, ahol éppen focimeccset néznek a haverokkal.
A zene jó, csak az ember a saját szavát se hallja, a dekoráció pedig egyedibb akárhány, a Gazette-nél felkapottabb kocsmáénál. Ha viszont hétvégén éjjel téved arra az ember, magyarázatot kap a bőgő zenére is: a Gazette tulajdonképpen bulizóhely, van DJ, az ajtóban belépőt szednek (csak 5 lej), és az aránylag kis kocsma dugig tele van tizenévesekkel – néhányuknak csak az udvaron jutott hely.
Valószínűleg van logikus, anyagiakkal szoros kapcsolatban lévő magyarázata is annak, hogy ebben az udvarban
miért a low-budget kocsmák telepednek meg sorra.
Én viszont jobban szeretek hinni abban, hogy a hely szelleme teszi – van valami abban a házban, és azokban a szőlőlevelekben, ami egyszerűen nem engedi, hogy színvonalasabb, drágább, netán sznob helyet nyisson ott bárki is.
Bizonyítékul csak azt mesélem el, hogy miután a pikinikezős hátsó kertet egybenyitották a szomszéd udvarral, rittyentettek oda egy elegáns és méregdrága vendéglőt (a nevére nem emlékszem, itt és most talán nem is fontos). És ebben a vendéglőben ugyanúgy végig kellett rendelni a fél étlapot, hogy végre valamiből legyen is a konyhán. Kipróbáltuk, több alkalommal.
Aztán amikor spagetti tengeri gyümölcsökkel címen kihoztak egy tányér csóré laskát, amelyen ott hevert néhány, simán felforralt rákocska, mindenféle szósz, mártás, reszelt sajt vagy legalább tejföl nélkül, és ezért kiszámláztak egy 20 lej körül mozgó összeget, meggyőződtünk róla: abban az udvarban csak low-budget hely működhet.
Aki pedig mással próbálkozik, azt a hely szelleme bosszúból arra ítéli, hogy a luxus-vendéglőbe betérő, drága, de finom vacsorára számító vendég hirtelenjében a Prosperóban találja magát, csak ötször akkora összegért, Attesz, haverok, cigányzene nélkül. Valódi rémálom – nem is jártam arra azóta.
« vissza — korábbi bejegyzések »



























